Avagy: a furcsa alakok vonzása, és annak lélektana tőlem. Nyíltan a szociopatákról.
Jajj. Végül nem is lett annyira faszság, amit írtam tegnap, azaz ma hajnalban. Kissé meglepő, hogy még így is tökre jól tudok fogalmazni meg stb.
De ez itt, már egy újabb bejegyzés, szóval gyerekek, csapjátok fel a spirituális, lélektani, meg ilyen-olyan könyveiteket, mert a sztorizgatás mellett most gyorstalpaló pszichológusi tanfolyam is jön. Kegyetlenül őszintén a furcsa emberekről, akik körülvettek és vesznek, és kegyetlenül őszíntén magamról. De ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kell kanyarodnunk arra a bejegyzésre, amiben a rossz gyerekekről meséltem, azon belül is A.-ra. Tán akkor még nem tudtam, csak azt, hogy nála valami nem stimmel, de később elgondolkoztam, vajon A. volt az első szociopata, akit láttam? Vagy csak kezdett nála kialakulni? Szerintem mostanra kifejlődött benne. Ha még életben van egyáltalán. Mindenesetre, akkor láttam először élőben beteg embert, anyámat leszámítva, akivel javarészt csak ölni tudjuk egymást, sajnos vagy nem sajnos.
De MI is a bajuk? Miért ilyenek? Nos, ezt nem egészen lehet megfejteni, mert már ők sem tudják, és nem is akarják tudni igazán. Viszont, az orvoslásba és a pszichológiába, nameg persze az eddigi tapasztalataimba mind mind, van több olyan pont, ami általánosítható mindegyik szociopatára. De csak szép sorjában…
16 lehettem, vagy már 17 is, amikor az életemben megjelent I. A Facebookon kezdtem el dumálni, vele is ( olyan antiszoc vagyok, élőben nehezebb, úgy csak a nőknél vagyok nagymenő ) és, nos, már az első kőrben azt hiszem, hogy fel kellett volna húzzam a nyúlcipőt. ( infó: írásos megnyilvánulásaik gyakorta egyszerűek, hibásak, vagy éppen összefüggéstelen, széteső mondatokat akarnak szövegbe formálni. ) Beleestem abba a hibába, mint sokan mások, csak a legtöbben nem mernek róla beszélni, és elnyomva maradnak, elfeledve. Nos, én beszélek ( vagyis inkább írok róla, csakhogy kiadjam magamból, és tanuljatok ti is, ha esetleg valamelyikőtök hasonló helyzetbe kerülne, vagy már benne van .
I. felsővezető beosztásban tevékenykedett az Audinál. Magas fizetés, saját, puccos ház, saját hajó, évenként járt nyaralni, akkoriban vett új kocsit is ( ha jól emlékszem, egy lamborghinit. Feketét. ) 24 éves volt, és örök szingli, aki hedonistaként nagykanállal habzsolta az életet, a Carpe diem!, -re esküdve. Eddig tiszta tökéletes, ha nem is férjnek való „ alapanyag” , de barátság extrákkal-ra, vagy hasonlóra jó, nem? Bár, engem akkor sem ezek az anyagi dolgok fogtak meg, hanem az „ intelligenciája”. Azért raktam ezt idézőjelbe, mert, tudjátok, egy szociopatának nincs és soha nem is lesz valós gondolata, tehát intelligenciája sem. A kőrnyezetét másolja, minden esetben, adott emberhez/ emberekhez igazodva. Elég ügyesen és megtévesztően. Ami pedig az EQ-jukat, az érzelmi intelligenciájukat illeti… Nos, az kb. egy hatéves szintjén mozog, ha nem kevesebb. „ Ott egy játék, kell nekem, megszerzem, kifizetem az árát is, de elveszem, ami kell nekem. Miután már az enyém, még játszom vele párszor, de aztán már nem érdekel egyáltalán, és eldobom, ha úgy tartom jónak, még össze is töröm. ” Nos, ők így gondolnak az emberekre. I olyan szempontból „ korrekt ember ” volt, hogy ő ezt nem is próbálta palástolni azért, hogy megkapja, amit akar. Egyszerűen elmondta, hogy évek óta járt pszichóhoz, papírja van, hogy szocio ( nem mindegyik ismeri be, hogy ő az .hanem rögtön támadnak, ahogy felhozod nekik. Utálják, ha sarokba szorítják őket, ez jó fegyver ellenük. I is támadott, de ő más ponton. ) Szóval I. ezekben a dolgokban nem kertelt, nem hazudott, ahogy abban sem, mit akart: ivócimbit, barátot, mert magányos, egy gyönyörű nő társaságát, nameg, persze szexet is.
I. körül sok egyéb dolog is bűzlött, igen nagy szar van a palacsintában, ha egy ilyen embert a maga valójában „megismerünk.” Elmesélte, hogy szeret provokálni, verekedni, sőt, néha saját maga provokálja ki csak úgy, hogy legyen valami, nameg hogy ne unatkozzon annyit. Még a saját testvérét is megverte, illetve megverette, ok nélkül. Amikor egyedül volt, és épp csodamód nem ivással vagy csajozással kötötte le magát, bármit is csinált, mindig hamar ráunt. Egy könyv? Egy film? Sport? Séta? Vagy bármi más hobbi? I-t lehetetlen volt, hogy bármi is hosszabb időre lekösse, minden csak pillanatnyi, pár percnyi, ritkán órányi muri volt neki, azután el is feletkezett róla. Persze azért a pohár bor, és a napi átlag 2 doboz cigaretta akkor is ott volt, mert kísérőtársnak kiválóak voltak, ezekhez a „ szánalmas, emberi hobbikhoz. ”
Most bizonyára vagytok páran akik még mindig ezt gondolhatják, hogy hogy létezhetnek ilyen bunkó, tapló emberek, és hogy ez felháborító. Nem, nem. Nem bunkók, nem taplók. A legjobb szó rájuk, az Üres. Egyedüli örömforrásuk a kín, főleg ha azt ők okozzák. Nem csak anyagi, de főleg inkább érzelmi élősködők ők, kiszívják a környezetükből a jót, a szépet, mert kell nekik, mert ez bennük nincs meg, s így „ pótolják ”, aztán a sajátjukként feltűntetve adják időlegesen oda annak, akit kiszemeltek maguknak, mint potenciális áldozat. De ohó, bizony nem kell őket félteni! Amit adnak, vissza is veszik, mikor eljön az idő. Kamatostúl, mint egy vérbeli, zsarnok uzsorás.
És hogy miért nem léptem le, amikor a vészcsengők megszólaltak a fejemben, és miért nem mondtam nemet, amikor I meghívott, hogy menjek le vele a balatoni nyaralójába? Tudjátok, van egy mondás: „ Aki kíváncsi, hamar megöregszik. ”
Nameg persze, fontos tudni, hogy az ilyen emberek miért olyanok, amilyenek, engem ez mindig is érdekelt, szeretek a dolgok mélyére ásni. Bár, mint írtam, ezt nem lehet pontosan tudni, de azt könnyen megfigyelhetjük, hogy ez a kórkép, legalábbis a kialakulásához vezető út 2 felé ágazik: vannak azok az emberek, akik eleve így születnek, mindenféle külső ráhatás nélkül, egyszerűen eleve üresnek. Nézzünk meg pár gyilkos gyereket, egészen kicsiket, mert bizony léteznek. Ott van Graham Young, aki tini volt még, amikor megmérgezte a családját ( az életéről egyébként film is készült, a címe: Egy fiatal méregkeverő kézikönyve, ajánlom mindenkinek, akit mozgat a téma ) , vagy például Mary Bell, aki mindössze 11 éves volt amikor megölt 2 kissrácot, és a testüket borotvával vagdalta szét. Persze, mint kiderült, a kislány háttere nem volt valami rózsás, szexuális abózusnak és kényszerítésnek volt kitéve, így mondhatjuk, hogy nála ez volt, ami lelke vesztét okozta már ilyen fiatalon. Akik pedig felnőttként váltak ilyenné, egy példa, aki azért elég ismert: ott van John Wayne Gacy, a sorozatos erőszakoló és gyilkos, akinek 33 áldozata volt, férfiak és fiúk egyaránt. Megbilincselte, kikötözte, megerőszakolta őket, miután különböző ajánlatokkal becserkészte áldozatait. John-ban az igazán érdekes az, hogy nem érte különösebb trauma, „ csak ” az apja volt alkoholista, s nem is szerette fiát, pedig a kis John akkor még vágyott a szeretetre, mindhiába, s mikor a férfi meghalt, a fiú mély depresszióba zuhant. Ha akkor, az apja szerette volna, és foglalkozott volna a fiával, akkor John is más emberré válhatott volna? Szerintem igen. De így… Azt hiszem, ez is épp elég, hogy tönkretegyen az ember egy másikat, tehát a „ csak” nem ideillő szócska. Viszont vannak emberek, betegek, de épen maradtak is, akik sokkal rosszabbakat is átéltek. Van, aki többet bír el, van aki kevesebbet. A szociopaták hatalmasnak képzelik magukat, és jónak, azt, amit tesznek , uralkodni akarnak, élet- halál felett. Miért? Mert valójában ők a leggyengébbek, ezt pedig kompenzálni kell. Az ürességet, a fájdalmat. Beleadni a világba, ki önmagukból. Át másoknak. Mindegy, kiknek, csak engedjenek nekik. Ez a potenciális áldozat definíciója.
De térjünk vissza I.-re, mert szokás szerint direkt módon belementem a pszichológiába, így vegyesfelvágott az egész, de szükséges dolgok ezek, hogy értsétek ti is. Szóval, vele töltöttem 2 teljes hetet, minden fullra idilli volt ( ha minden túl szép, mint a mesékben, nos, akkor az nem is igaz. Ha így van, az több mint gyanús, és meneküljetek. ). A faház csendes volt, teraszos, nagykanapés, prémszőnyeges, maga a valóra vált álom, nagyon hangulatos. I.- vel nem beszélgettünk sokat, volt, amikor napokra eltűnt, nem is értettem, hogy akkor minek vagyok ott a társaságában. Biztos unt épp akkor, elment tivornyázni, vagy tudom is én, tipikus sajátos jellemvonás náluk ez is egyébként. Nem különösebben izgatott engem, inkább csak I. agya maga, az volt az, ami érdekelt, ha már szíve nem volt, persze átvitt értelemben, mert azért kellett valami ami „ életben tartja.” Amikor visszajött, piáltunk, de nem annyit, hogy berúgjunk, legalábbis én nem. Annak rossz vége lett volna. Meg amúgy főztünk is, palacsintát, tükörtojást, és megmutatta, hogy kell nyírségi levest csinálni. Ez lényegében zöldségleves, hússal és krumpigombóccal. Isteni, próbáljátok ki. Aztán kérte, hogy táncoljak vele. Hülyén néztem rá, dehát, mondom jó, ennyi belefér. Táncoljunk egyet, őt nem érdekli, neki akkor is nő maradok, hiába palástolom, hiába húzok fiúruhát, van rövid hajam vagy beszélek rondán, akkor is, ráadásul gyönyörű nő. Ezt így, ő mondta, eléggé szexistán hangzott egyébként, mintha a nőnek és férfinak ennyire élesen muszály lenne különbözni. Szerintem pedig egyáltalán nem, de ráhagytam, mert ha az igazunk bizonygattuk volna mindketten, bizony sose lett volna vége. Okos enged, szamár szenved. Meg amúgy sem marad már sokáig ezen a világon, hisz rákos, láttam képeket róla a kemó után, a kórházban, amik még 2016 kőrnyékén készültek. ( újabb jel: amikor felvázolja neked, hogy mennyire nehéz, szar élete volt vagy van, beavat a traumáiba. Ne sajnáld. Ő pont ezt várja, hogy utána érzelmileg kiszipolyozzon. Nem a te tiszted megmenteni, mert nem is lehet. ) Szóval igen, táncoltam vele, ekkor még sajnáltam, de belül már tudtam, mennyire unszimpatikus, valahogy mégis vonzott. Nem, nem szerelmesen vagy szexuálisan, sőt, Isten ments. Vonzott, mint beteg. Minél többet meg akartam tudni erről a személyiségtorzulásról valójában. Végül sikerült, és bár ennek ára lett, megbántam, de mégsem.
I.-vel sem feküdtem le. Ő szerette volna, én meg nem. Mindig lazán odavetette, hogy „ Na, akkor most szexelünk? ” mintha ennyivel egyből a karjába ugrottam volna. Nos, nem sikerült neki, és ez bosszantotta. Amúgy se szeret, mert beteg, és én se őt, meg különben is, valami kattom, nos az nekem is van. I. pedig bántott érte, érzelmileg és fizikailag, de én erős voltam és mindig visszatámadtam. Tudtam, hogy itt ő volt, aki elvesztette az egész háborút, én pedig tartottam magam az elveimhez, hogy olyannal vesztem el, akivel ha nem is maradunk együtt, de szeretjük egymást, ahogy és amennyire csak tudjuk. Ez sikerült is, én pedig büszke voltam magamra. Egy jó ideig.
Aztán senki sem volt az életemben. Tán így volt a jó egyébként, csak elvoltam, tengődtem, alkalmi melóm is volt akkor már, szabadidőmben pedig néha eljártam csajozni, és nem is kifejezetten a szex részéért, hanem főleg inkább azért, mert simán csak jó volt egy másik lányt ölelve aludni, és hogy reggel croissant és forró kávé vár, amikor felébredsz. Meg hasonlók. Tudjátok, nagy igazság lehet abban, hogy egy nő tudja, mi kell egy másiknak.
Aztán nemrégiben, jött egy srác. Eleinte ott is minden túl szép volt, és már ez okot adhatott volna rá, hogy felmérjem, megint ugyanabba sétálok bele, mint annó is voltam. És tudjátok, mi a poén? Hogy én totál tudtam már az elején, hogy itt nem oké valami, és a gyanúm, ami akkor még csak kőrvonalazódott a fejemben, hamar igazolást is nyert. Elég volt csak Á. ellentmondásos, hűvös, szavakkal könnyen dobálózó, céltalan tengődő stílusát látnom, a darabjaira hullott elméjébe látnom, a szemei csillogása mögé, a mosolya mögé, ami egyszerre volt hideg, számító, ugyanakkor nagyon szomorú is. Akkor, addig és úgy mondanak szépeket, ameddig meg nem kapnak, s a végén azon kapod magad, hogy önszántadból dobod nekik oda magad, mint egy cafat hús. Kb. annyit is érsz nekik, hiába mondják, hogy nem.
Á. pedig bizonyára örült, amiért leszakította a rózsát, megette a tiltott gyümölcsöt. Hadd örüljön ennek. Nem is tudja, hogy ő sokkal értékesebbet adott nekem viszonzásúl. Egy életreszóló tanulságot. Tudjátok, vannak, akik az életükkel, családjukkal, munkájukkal, vagy épp az álmaikkal fizetnek, főleg ha hosszan eltart egy ilyen „ kapcsolat ” Én, mondhatni, „ ennyivel megúsztam” , fő a pozitívitás. A szex amúgy is csak szex. Nem ez számít, szexelni azzal is lehet, akit nem szeretsz, hanem pl. csak elragad a pillanat, vagy sokat ittatok épp. ( ne diszkóskurvákra asszociáljatok most. 1-2 ilyen eset mindenki életébe becsúszik, és nem feltétlen rossz dolog ez, csak ne kezdjetek el mélyebben érezni a másik iránt, mert koppanhat az ember álla. (Már amennyiben nem vagytok szociopaták, vagy az egyik fél nem az. Ha-ha-ha. Na jó. De tényleg, emberek.) A lényeg inkább az, hogy ki az, aki a végén veled lesz, és tényleg mindegy hogy ki, csak valaki legyen. Önző lennék? Meglehet. Nagyon önző vagyok, birtoklásmániás és gonoszságra hajlamos.
Azért amúgy megkérdeztem egy két bizalmas havert, hogy mit gondol, miért vonzom be sorozatban az ilyen embereket? Ennyire áldozattípusnak és gyengének tűnök? Azt mondták, eléggé, még figyelmeztettek is, hogy hülye vagyok. Nos, nem. Én ezt másképp definiálnám. Tapasztalat, tapasztalat. Tudtam jól, hogy vakvágányra fut a dolog, mindig tudtam és be is jöttek a megérzéseim. Szétesek, majd összerakom magam úgy, ahogy adott helyzet megkívánja. Látszólag alkalmazkodom, aztán végül is, én is csak gond nélkül, űrrel az elmémben és szívemben lépek tovább. Néha megfordul a fejemben, hogy én sem vagyok normális, hogy igazán én sem érzek és tökmindegy, mi lesz, de már ez a kósza gondolat sem érdekel. Csak élem az életem, emelt fővel távozva. Mert jó nekem így, hogy gyakran már én sem érzek semmit, csupán gonosz érzéseket, vágyat a gonoszságra. Lehet, hogy együtt őrülök meg a világban lézengő furcsa emberekkel? Nos, keblemre barátaim. Bontsuk ki azt a pezsgőt!