H, in Otherland

Sziasztok, Haru vagyok

( a továbbiakban pedig csak H ) Úgy döntöttem, végül inkább magamról írok a tőrténetek helyett, de ami késik, nem múlik. Igazából elsősorban magamról magamnak, de persze bárki elolvashatja, hogy nevessen, sírjon, sírva nevessen, tanuljon, miegyéb. Bár a blog eleje döcögős, zavaros és furcsa lehet, egyszóval nem kellemes, nameg szomorú helyenként, azt hiszem. Ha érdekel egy zizzent, „nincs ki a négy kereke” nőci sztorija, tovább olvasol. Ha nem, ott az x a felső sarokban, vagy a vissza gomb. ( zárójeles infó: a blogban rövidítéseket vagy csak semleges megjelöléseket használok a személy, intézmény és egyéb helynevekre, adatokra ) In medias res!, azaz vágjunk a közepébe, mert most eszembe jutott egy emlék. Beugrott, amikor a Mexikói úton voltam mindenféle vizsgálaton egy intézetben. Igen, innen kerülnek ki a sulihoz, felmentésekhez szükséges dokumentumok, meg a furábbnál furább vagy inkább különleges gyerekekről alkotott kórkép szerűségek. Ültem szemben a bácsival, aki most felhúzta fémkeretes kockaszemüvegét az orrán, beletúrt őszülő hajába, és a papírokat igazgatva hümmögött. Most épp egyikőnk se szólalt meg, de előtte valamiért a politikáról és a töriről beszélgettünk. Politikáról és töriről, egy alig 15 éves lánykával, aki amúgy feszenge ült, izgulva, hogy most mi van, most vajon megkapja, hogy ő tényleg más, tényleg furcsa?! Másrészt magasról letojta már, és minél előbb el akart húzni a picsába. Nos, ez voltam én. Aztán a bácsi átadta amit írt, hogy nyugodtan nézzem át. Zanzásítva ezeket foglalta össze, már ami lényeges:

• Átlagon aluli finommotorikus reflexműködés
• Figyelme terelhető, nem tartós
• Intelligencia szintje átlagon felüli (114 es IQ)
• Rövid távú memóriája rossz, gyakran kiesnek dolgok. A hosszú távú azonban átlagon felüli.
• Kiterjedt fantáziavilág, a valóság elől szeret a saját világába menekülni
• Szuicid, illetve ezzel együtt gyilkos hajlamok
• Ellentmondásos személyiség, érzelemkitörésekre hajlamos.

Szóval, ilyesmik álltak a papíron, amit átadott. – Neked valami művészszakmát kéne választanod egyébként. – szólt hirtelen. – De egyébként, ha akarnál, simán lehetnél orvos, pszichológus, sőt, talán politikus is. Nos, nem akartam. Én a művészek útján indultam el, bár a sors iróniája volt, hogy mindegyik pálya érdekelt egy kicsit és mégis egyik sem igazán. És a sors jatéka volt az is, hogy végül a sulimat sem fejeztem be. ( Erről majd később )

Néha teljes erőbedobással azt érzem, hogy visszamegyek és szeretem is, néha meg azt, hogy leszarom. Dilettáns lehetek? Belevágok dolgokba, megvan a láng, a vágy, az akarat, hogy véghez vigyem, aztán egyszer csak egyik napról a másikra elmúlik. Mintha elvágták volna. És akkor már nem érdekel, aztán megint érdekel, és megint nem. Ez nem válság, nem depresszió. Ez valami más, de hogy mi, nem érdekel. Legalábbis most per pill nem. Ki tudja, holnap fog-e? Minden nap tartogat meglepetéseket.

( ez régebbi kép, nosztalgikus érzetet keltett most bennem, nameg valamiért illik ide az elvont fejem. )