Menekülésre születtünk

„Born to run”

Az emlékek lehetnek szépek, lehetnek rosszak, és most őszintén elmesélem, hogy én is szar gyerek voltam.

Ma ez a második bejegyzés, csakhogy legyen képetek rólam, ha már elkezdtem. Igazából minden magától jön, kicsit olyan, mint a wc-n szarás, ráadásúl most úgy ömlik is a szar, bár való igaz, hogy pokerface-el írom most ezt. Hú, a Pokerface de fos szám! Lady Gyagya inkább ne fogjon mikrofont… Ja, semmi.

Gyerekek. És múlt. Beszéljünk most erről. Tudjátok, a kisgyerekeket a legtöbb felnőtt szereti, cukinak tartja, bírja őket meg ilyenek. Nos, én ki merem mondani, hogy szerintem ritka genyák tudnak lenni, főleg egymás közt és főleg, ha valamiért már csak egy kicsit is más vagy, mint a többi. Az oviban kezdődhetett vagy már azelőtt is? Nem tudom már. Gondolom már egészen előtte is, de az ovira emlékszem. Egyedül voltam, nem voltak barátaim. Már 6-7 évesen olvastam inkább, vagy írtam félrevonulva. Az óvónők meg a többi gyerek, kajak azt hitték, nem tudok beszélni. Hónapokig nem szóltam senkihez. Akkor sem, mikor odajöttek basztatni, ilyen válogatott és felettébb kreatív kifejezésekkel, mint a „ holdkóros ” , „ néma dilinyós ” , „ fogyatékos ” na meg a klasszikus „ pápaszemes sánta ”. Szóval látták, hogy lehet, és ők pedig folytatták is. Úgy voltam vele, lepereg ez rólam, mi ez nekem! Ezek csak szavak. Később, évek múltán jöttem csak rá, hogy csak tűrtem és tűrtem, és amikorra elindítottam személyes bosszúhadjárataimat, már késő volt, mert darabokra hullottam. Viszont azért jól esett. Van aki nem is tudja, milyen érzés az, amikor csak türelmesen hagyod, hagyod magad, hogy bántsanak, mert lepereg, közben mégis kattog az agyad, mint az óra. Tik tak. Tik tak. Tik tak. Tehát mégsem pereg le. De a sok felgyülemlett szart előbb utóbb kiengeded, ilyen vagy olyan formában. Nem számít, hogy épp a barátokkal fagyiznál, vagy hasonló, ha hirtelen ott robban a bomba, akkor ott robban, és egyszerre kiordítod, kipusztítod az addigi évek összes fájdalmát és kínját, a relative normális emberek pedig halálra rémülnek tőled, és azt veszed észre, hogy magad maradsz egyedül, mert saját magad csaltad ebbe a káoszba. Sőt, néha még élvezed is!

Persze, nem szeretek csak úgy utálni valakit vagy ilyesmi. Ahhoz okot kell adjanak rá, mint a szeretetre is. Nálam ez nagyon furán működik. Viszont, visszatérve az ovira meg az általánosra. Oviban lúzer voltam, aki hagyta magát. Nos, általánosban is lúzer voltam, csak ott már az agyamhoz kaptam, hogy tán mégse kéne így őrölni magam, és igenis oda kell baszni a hülyéknek. Így is tettem, több intőm lett, mint pár srácnak együttvéve. Amikor egy kissrác egy hülye vita után csak úgy lazán leáll veled verekedni, az azért odakúr, de mindig mondtam fő az egyenjogúság, és valamennyire kurva jól esett, hogy akkor ( meg sokáig később se) nem vettek tipikusan egy kalap alá a lányokkal. Emlékszem, a vége az lett, hogy széjjel vertük egymást. ( ő jobban megjárta mint én)  a gyerek meg odaadta a kajáját. Valami szendvics volt, és eléggé finom. És adott csokival bevont szárított barackot is. Sohasem fogom elfelejteni az ízét. Ugyanez a gyerek egy másik nap ki akarta verni… Nem, nem a farkát, hanem a fogamat. Konkrétan beverte a képemet, mire mosolyogva felemeltem egy eléggé nagy követ és hozzávágtam. Ömlött a képemből a vér. Neki is. Én sírva nevettem. Ő csak sírt. Nameg volt egy másik kölyök is, bár neki csak annyi volt a bűne, hogy az aurámba mondott valamit, ami nekem nem jött be, de nagyon nem, 2 centire a képemtől. A fejére csaptam a nyitott ablakot, ő ment árulkodni, én meg kaptam a megrovást. Aztán megjártam az igazgatóit is, mert loptam is, meg elvették tőlem a 14 évesen dugdosott dohányomat, belekötöttek, hogy ennyi idősen már piercingem volt és társai. Mindenbe amibe csak tudtak. Azt mondták, nem basznak ki, legyek hálás, de ha lesz még egy dobásom, az volt az utolsó. Tudtam, hogy azért nem rúgnak ki, mert a suli támogatást kap utánam. Lehajtott fejjel, bűnbánóan bólogattam ( színész is lehetnék.) mint egy kisangyal. Innentől tudtam, hogy ha valakivel valami problémám van, akkor azt lehetőleg nem a suli falai közt kell elintézni. Mert volt még egy gyerek, nevezzük csak A.- nak. A sokat lógott a suliból, de amikor meg ott volt, maga volt a káosz, az amcsi filmekben ő lenne a tipikus „ terrorizáló menő seggfej” … Bár… Inkább volt „ terrorizáló szánnivaló seggfej”. A. azt hiszem 5-be vagy talán 6. osztályba járt , mi meg már az uccsó évünket tapostuk általánosban., mégis, az osztályomban is volt, akiről lerítt hogy fél tőle. A. intézetis volt, gyakran szökött el, keményen cigizett már akkor, ilyen idősen, és késsel járt be az iskolába. Szerintem még a tanárok is féltek, bár nem tudom, mennyire voltak tisztában a fiú helyzetével úgy teljes valójában. Én is csak arról tudok beszámolni, amiket hallottam, illetve magam láttam. Igazából valahol meg tudtam érteni és sajnáltam is. Tudtam mikre képes a rossz körülmény, a széthullott család, a pénztelenség, vagy éppen a zaklatás, a terror, egy amúgy totál ártatlan gyerekkel. Összetöri, mint az üvegpoharat, s amikor azt hisszük, valamennyire összerakta magát, nos, ő már sosem lesz ugyanolyan. Mert ugyan lehet, hogy tényleg összerakta magát, csakhogy akkor már született valsmi rossz, valami szörnyeteg szerű, ami csak kinézetre emberi. És bár tudtam, hogy létezhet ilyen, mégis félelmetes volt elgondolni. Hagytam volna A.-t „békében” tőrni-zúzni, ha épp nem nála kisebb, totál rendes srácok fejét kúrta volna bele a sulis wc be, meg nem vágta volna ki élből egy csajszinak a cuccait. Kurvaannyát’ he. Hát, mondom, ehhez tényleg pofa kell, hogy olyat szekálj, aki nem állt beléd. Akkor és ott, nem tudtam, mi volt velem, de bekapcsolt az igazságosztó énem, és magánakcióba lendülve elkezdtem a portás csávót A-ról faggatni, de sajnos, beljebb ezzel sem lettem, mert ő sem tudott sokat, vagy inkább csak nem akart, hiába ő volt  az egyetlen olyan ember, akivel A. többé- kevésbé normálisan el tudott beszélgetni. Ez is mind csak felszín volt. Te is félsz, éppúgy mint a többiek, és te sem érted. Engedd el, hagyd a fenébe, Gy. bá’!, gondoltam magamban, kicsit bunkón. Ah. Szemét tudok lenni néha, nem tehetek róla. De azér, mert végül is tekintettel voltam rá, nem is mondtam ki hangosan. Szóval, A. Amikor kiléptem az iskola ajtaján, és épp hazafele indultam volna, volt szerencsém meglátni a buszmegállóban. Úgy éreztem, talán most eljött az idő, nem is mondok semmit, hanem egyenesen odamegyek, elvonszolom és mondjuk, kibelezem kicsit. Nos hát ebből majdnem az lett, hogy A. belezett volna ki engem, ugyanis nem csak hogy kés volt nála, de a haverjaival volt. A többen egy ellen felállás pedig nekem kibaszottmód nem jött be, nem is jön be a mai napig. Alattomos, féreg dolog. Ha már valaki verekedésre adja a fejét, verekedjen tisztességesen. Na, azt már jobb szeretem. Ígyhát inkább hazamentem, közben kitudja már hány cigit elszívva, de nem az idegtől, puszta unaloműzés volt csupán, míg a célomhoz nem értem. Oda se kellett volna mennem. Ott ugyanis apám meg anyám megint ölték egymást, elég volt a lakás közelébe érjek, már tisztán lehetett hallani a sarkon is minden üvöltözést és csattanást. És akkor jöttem rá, hogy igazából sehol se érzem magam otthon. De nem is baj. Mert ha nincs otthonom, építek magamnak én. A lelkemben, a szívemben, a fejemben. És miközben végül az ellenkező irányban futottam, a hátam mögött halkultak a rossz zajok, és valamiért Springsteen-től a Born to Run ugrott be. „ Bébi, menekülésre születtünk…”